Karácsony

Összegzés lett volna, de csak a pénzagyú emberekig jutottam

Közeledik az év vége, ilyenkor itt az ideje egy kicsit összefoglalni a múlt évet.


Végre vége a szorgalmi időszaknak! Még van néhány el nem készített beadandó dolgozatom, de alapvetően egész jól állok. Magam részéről heroikus küzdelemnek éreztem, hogy ne hagyjam ott az egészet a fenébe. Sem elmondani, sem leírni nem tudom, hogy milyen szinten utálom az egyetemet. Sokszor belefáradok, hogy mindenhol magyarázom, hogy mennyire nem jól csinálják a dolgokat, hogy beteg a társadalom, hogy csodabogárnak vagy hülyének néznek, ez a két változat létezik.

A héten sokat stoppoltam, mert nem akartam egy hétre egy egész havi bérletet megvenni. Sok emberrel találkoztam, de ez most nem volt olyan kellemes, mint máskor szokott lenni. Főleg középosztálybeli, jellemzően jól szituált fuvarosaim voltak. Persze mindenki a szokásos, 'és mit csinálsz, hogy élsz' kérdést tette fel. Nem lenne vele gond, ha legtöbbször nem öncélú lenne ez a kérdés. Hogy aztán villoghassanak a saját csemetéikkel és szörnyülködhessenek az én világlátásomon, "alacsony" iskolai végzettségemen. Ugyanis tegnap azt is megtudtam, hogy hülye vagyok, ha nem megyek tanárnak, mert most az a legnagyobb biznisz, a szakképzés és a felnőttképzés és ne érdekeljen, ha nincs a "papírjaim" mögött valós tudás, azért csak gyűjtsek be minél többet.

Azt várják, hogy tapsoljak nekik, ha a gyerekeik külföldön élnek, harminc évesen még szinglik, mert a 28. diplomájukat csinálják, vagy képtelenek egy értelmes, komoly kapcsolatban elköteleződni. Hát nem, akkor sem tudok azonosulni, mikor keseregnek, hogy kevés a pénz, pedig éppen most akar a lányának lakást venni. Csak ugye nehéz panorámás telket találni... Meg a lánya szimpatizált az egyszerű életmóddal, de mi az már, hogy este a begyújtással szarakodjon!? :D Hát... inkább nem is vitatkoztam, csak vázlatosan elmeséltem, hogy hogyan élek. Na, onnantól beállt a kínos csend.
Döbbenetes, hogy mennyire pénzagyúak az emberek! Mikor az adott szituációban vagyok, mindig elfelejtem megkérdezni, hogy és mi lenne, ha nem lenne?

Mert elhangzott olyan vélemény is, hogy jójó, fontos a család, de 'pénznélkül' nem megy, tehát a pénz fontosabb. Mert "pénz nélkül meghal a Föld" ismerjük Kiscsillagék szövegét. Nem térek napirendre afölött, hogy mennyire agymosottak az emberek. Semmi más nem jár a fejükben, mint a folyamatos fogyasztás, a szerzés, a mégmégmég... A családi kapcsolatpok nullák, hajszolják a gyerekeket értelmetlen teljesítmények felé. Nem érdekes, ha egy 27-30 éves lánynak még nem volt komoly kapcsolata, mert csak tanult eddig egész életében, majd 40 évesen szül egy gyereket, aztán az is le van tudva, vagy egyedül is maradhat, a mai világban nem gond... És ugyanaezen életkorú emberek, gyereknek számítanak, és engem is úgy kezelnek a "felnőttek", mikor én teljes jogúan annak érzem magam.

A szerelemről

Réka kérte tegnapi kommentjében, hogy írjak a szerelemről. Bár ez a blog alapvetően az életmód örömeivel, bánataival foglalkozik, mégis érdemes időt szentelni ennek a nagyon fontos témának! Ugyanis nőként egyedül élni egy tanyán nagyon nagy elszántságot és keménységet kíván! Már itt a faluban is érzem néha úgy, hogy nem tudok megbírkózni egy-egy nagyobb feladattal egyedül. Még szerencse, hogy vannak barátaim akik segítenek, és most már párom, aki mindenben támogat. :)

De hogy jutottunk idáig? Mikor nyár közepén nekivágtam ennek a vállalkozásnak, mindenről lemondtam. Akkor már régóta, -majdnem két éve- egyedül voltam, sok kis próbálkozással a hátam mögött. Azt hittem soha többé nem leszek szerelmes. Őszre, a hazaköltözéssel együtt valahogy bele is törődtem, hogy jól van ez így, én nem tudok szeretni és hát nem kellek senkinek, mert nyakas vagyok és különc. Valahogy úgy gondoltam, hogy majd eléldegélek az erdőszélen a gyerekeimmel, mint egy mesebeli boszorkány és nem tudom majd melyiküknek ki az édesapja... :D

Voltak a fejemben elképzelések, hogy "kell" kinéznie, viselkednie, gondolkodnia az ideális jelöltnek... Valahogy mindig falakba ütköztem. Aki tetszett, az komolytalan volt, aki komoly volt, nem tetszett, volt akinél csak nem volt meg a szikra. Mindenhol a mai világra jellemző rettenetes bizonytalanságot éreztem, ami elől ösztönösen menekültem. Nőként természetes, hogy olyan férfira vágytam, akire nyugodt szívvel rá merem építeni a jövőnket, a családunkat. Szemrebbenés nélkül közöltem a jelöltekkel a jövőbeli terveim, mondhatom, nem arattam osztatlan sikert! :D Volt aki nem vett komolyan, volt aki teljesen elutasított.

Mindez sokféle okra vezethető vissza. Például a mai huszonévesek, akik a '80-as években születtek, értékválságban vannak, rengeteg kutatás foglalkozik a témával. Legtöbbször a szüleik nyakán élnek, egyetemisták, önálló bevétel nélkül. Ez rendkívül kényelmes állapot. Első kapcsolatom erre ment rá, pedig azt hittem 8 év után, hogy örökre együtt maradunk. Mindennél jobban szerettem őt, de egyszerűen egy helyben topogtunk. Nem akart elköltözni otthonról, nem akart velem élni, elvenni feleségül, mindig csak "majd". "Még fiatalok vagyunk", "nem lehet iskola mellett dolgozni" stb. Neki ez volt a hibája, nekem az, hogy nem bírtam türelemmel kivárni, amíg megérik a feladatra.

Aztán az Élet megtanított. Mikor mindenről lemondtam, minden "akarást" félre tudtam tenni és lehajtani a fejem és azt mondani, hogy legyen úgy, ahogy Te akarod, ha az van megírva, hát egyedül, akkor jött el a CSODA. :D És olyan formában, ahogy nem is vártam. Hiszen ismertük egymást hónapok óta, mindent megosztottunk, jót, rosszat egyaránt, mégis csak barátságnak tűnt. Persze elsőre egyáltalán nem olyan volt, mint az az ideál, akit elképzeltem magamnak, most már tudom, hogy nála tökéletesebbet még kitalálni sem tudtam! Nehezen indult minden, mégpedig azért, mert mindketten féltünk. Egy internetes barátság, legyen bármilyen jó, sokszor elfedi a másik rejtettebb jó tulajdonságait. Mégsem mondom, hogy rossz a világháló, hiszen ha nem lenne, Őt sem ismerném. :)

Sokáig tartott mire rájöttünk, hogy mennyire szeretjük egymást, de azóta tudjuk, hogy innen nincs visszaút, mi bizony egymás kezét fogva fogunk megöregedni!

Itt mondhatná akárki, hogy honnan tudjuk!? Onnan, hogy a szerelmünkkel együtt egy tudatos döntés is született, amely arról szól, hogy kitartunk egymás mellet jóban-rosszban. Tudjuk, hogy lesznek nehéz időszakok, lehet, hogy egy időre halványul a szerelem, idővel átveszik a helyét sokkal mélyebb érzések, a szeretet és a kötődés, de nem bánjuk. Tudatosan készülünk rá és megpróbálunk minden együtt töltött pillanatot a maga teljességében megélni.

Az egymás iránt érzett szerelmünk az első pillanattól úgy teljes, hogy családként képzeljük el magunkat. Gondolatban már megszülettek a gyermekeink, akiket az életben is nagy szeretettel várunk. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy tudatosan felkészüljünk a szülőszerepre és a lehető legnagyobb szeretettel várjuk a őket.

Nem vagyunk egyedül azzal a gondolattal, hogy a leendő -terveink szerint igen népes :D/ családunknak nyugodt környezetet és egészséges testi-lelki-szellemi fejlődést szeretnénk biztosítani. Éppen ezért egy tanyán képzeljük el a jövőnket, körbevéve olyan családokkal, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi.

Kedves Réka, remélem eleget tettem a kérésednek, örültem neki nagyon! Jól esett összeszedni ezeket az éréseket és ország-világ előtt kikiáltani ezt a nagy érzést: SZERELEM! <3

Most olvastam egy blogbejegyzést, hihetetlen, de mindketten azonnal felkiáltottunk, de hiszen ezek mi vagyunk! Az első bekezdés főleg. Nekünk is kicsi Zselykénk lesz. :)

Advent második vasárnapja